A naphosszanti egy helyben ülést, más modern vívmányaik mellett, a legújabbkori emberek találták föl néhány évtizede. De már bánják. Sőt, néhányan közülük azt hangoztatják: eljött felkelés ideje!
Az alábbi néhány bekezdésben a túlzott ülésről esik szó, annak történelmi távlatait is érintve. Ahhoz hasonló görbe tükörrel, amilyen görbe háttal a Tisztelt Olvasók közül többen e pillanatban jelen írást olvassák, épp’ valamilyen széken ülve. És még azért, mert véleményem szerint az ember a maga történelmét eléggé görbe szemmel nézi, írja. Nem elsősorban a közismert, ideológiai érdekektől vezérelt, tudatos eltorzításra utalok, hanem csak egyszerű szemléleti rövidlátásra. Amelynek lényege, hogy bár a tudományok (régészet, kémia, biológia, stb.) már jó ideje rendelkezésünkre bocsátják az elmúlt események kellő távlatú szemléléséhez szükséges ismereteket, azokat mégsem vesszük figyelembe. Vagy nem a megfelelő mértékkel. Viselkedésünkben igen gyakran és aránytalanul csak a jelenhez közel eső időre, a közelmúltra, illetve közeljövőre támaszkodunk, pedig ez nem illik egy magát a teremtés koronájának tartó fajhoz. Ez az ellentmondás késztet a sorok közti (ön)iróniára.
A Teremtő (avagy földi generál-kivitelezője, az Evolúció) nem ülésre tervezte és alkotta az embert és annak anatómiáját. A nagyobb ragadozók elkerülése végett többnyire fákon élő, emberszabású emlős őseink úgy 7 millió évvel ezelőtt merész fejlesztőkként vágtak bele a külön utas evolúciós projektbe: egyrészt praktikus háztartási- és barkács-eszközök készítésével, másrészt bandájukon belüli artikuláltabb és strukturáltabb kommunikációjuk révén kezdtek egyre hatékonyabban alkalmazkodni környezetükhöz. Sőt e két motívum később a természeti környezet uralását, vagy legalább is ennek illúzióját biztosította részükre.
De ne fussunk ennyire előre az időben! Az imént említett két változás mellékhatásaként megugrott a korai előember-ősök IQ-ja és annak révén, nyugodtan mondható úgy, ‘észre vették’, hogy a más társaikra jellemző majomkodásnál ők bizony sokkal többre hivatottak. Ezután kevéssel (legfeljebb néhány százezer évvel) később faképnél (pontosabban csak a fán) hagyták a náluk sokkal szőrösebb, és idejük nagy részét változatlanul csak sárgászöld banánok bamba majszolásával múlató, fura, majomkinézetű unokatestvéreiket, s ők egyre több időt töltöttek fákon csimpánzkodás helyett a talajon lépdelve.
E két lábbal a földön járó realizmus, az említett szerszámkészítői tevékenység és plusz kb. 5,5 millió esztendő együttesen oda vezettek, hogy ezek az úttörő aktivisták Kr.e. plusz-mínusz 1.500.000-ban már homo erectus-szá váltak és a mai, szinte teljesen csupasz rokonaikhoz hasonlóan felegyenesedve jártak. És akkortól alakult ki az előembereknek az a máig hordozott adottsága, hogy igazából csak két természetes statikus testhelyzetük van: az állás és a fekvés…
Tudományuk fejlődése, és különösen a Felvilágosodásuk vívmányainak köszönhetően mára a dolgok állása és fekvése egyaránt lényegesen megváltozott. Mert ehhez képest további kb. 1.499.961 év múltán, azaz Kr.u. 1975 körül egy újabb merész változtatást kezdeményeztek az akkori trendcsinálók: kezdtek napszámra egy helyben ülni, méghozzá egy asztal mellett. S persze már régen nem csupán egykedvű, de kulturáltabb banán fogyasztás céljából, hanem mert az asztalon a szemük előtt egy varázslatos szerkezet állt, amelyben múltat s eljövőt láthattak meg, igaz, eleinte csak azok, aki beavatottak voltak.
A vonatkozó szakirodalomból (lásd pl. Jacob és Wilhelm Grimm) ismeretes, hogy a varázs ama szóban forgó eszköze korábban évszázadokig gömb alakú volt, és csak kisszámú hivatásos felhasználók, ún. jövendőmondók, tündérek és boszorkák rendelkeztek vele. A modern korban azután, mint számos más tárgy, a kor szögletes formaterveket preferáló divatjának megfelelően, a varázs-látás kellékének alakja is négyszögletűvé alakult át. És, ami ennél sokkal lényegesebb, az idő múlásával már nem csak avatott varázslók, hanem a teljesen hétköznapi halandók is belenézhettek, sőt, álmélkodhattak, és álmélkodnak azóta is, mégpedig akár napi 10-14 órán át. A kis ablaknak azonban, sok más igéző tulajdonsága mellett, volt egy, a meséből ismert kis gömböcéhez hasonló, igazán emberszomorító tulajdonsága is: aki nem volt vele eléggé elővigyázatos, azt előbb-utóbb bekebelezte. Akik eleinte csak bele-belekukkantottak, észrevétlenül azon kapták magukat, hogy egyre több időt töltenek el, az asztalnál egyre kényelmetlenebbül fészkelődve-ülve, jelen életük megélése helyett a varázs-ablak bámulásával, a jövő és a múlt hiábavaló fürkészésével…, na és persze ezek szüneteiben akár munkával.
És közben egyre boldogtalanabbul ültek, …amíg a túl sok ülés miatt, továbbá más evolúciós megszaladásuk, pl. túlpörgés, túltáplálkozás, mozgásszegény életmód, stb. stb. miatt meg nem haltak. Telt-múlt tehát az idő, és ahogyan az rendesen más káros szenvedélyekkel is történni szokott, e csoda-téglalap egyre mesésebbnek és varázslatosabbnak tűnt az időközben új fajjá mutálódó populáció tagjai számára. (Az említett új faj tudományos elnevezése ‘homo sapiens user’, avagy röviden és fonetikusan „júzer”.)
E revolúciós sebességgel lezajló átalakulás igazából csak azoknak szolgált előnyére, akik mértéket tudtak tartani az Ablakok előtti elrévedésben. És nyilván azok, akik e fura, újonnan alakult, s villámgyorsan elharapózó szenvedélyből jó érzékkel üzleti hasznot tudtak húzni. Például úgy, hogy ehhez az új keletű ‘rituáléhoz’ – már ha egyáltalán azt az alapvetően mozdulatlan ülést és révülést lehet e szóval illetni – szükséges eszközök gyártásában, kereskedelmében (például irodabútor szaküzletük, vagy szék-webáruházuk révén) voltak üzletileg érdekeltek.
Visszatérve az Evolúcióhoz és egyúttal a jövőbe: a szóban forgó varázslat, mint a mesékben rendesen, időtlen volt. Azonban az évek múlásával a homo sapiens, a nagy túlélő faj, mint már oly sokszor 7 millió éves evolúciós története során, végül mégis ráeszmélt egy fontos összefüggésre: ama bizonyos Ablakok hosszantartó és szinte mozdulatlan bámulása a túlélése (jólléte) céljával éppen ellentétes hatású, azaz kontraproduktív. És azért ama képernyő előtt révedő magatartás végül kontraszelekcióhoz vezethet, hiszen éppenséggel a benne fürkészett egészségtől és boldogságtól tarthatja magát távol az, aki folyton csak ül és fürkész.
E felismerést az evolúciós szelekció kényszerére adott pozitív válaszreakció követte. Az akkorra már majd’ 10 milliárdosra bővült homo sapiens népesség maroknyi része belátta, hogy a varázs-ablak bűbája és a naphosszanti egészségtelen ülés a túlélésüket fenyegeti. Sőt, nemcsak belátták, hogy meg kell menteniük magukat és társaikat, hanem cselekedtek is! És az ő maroknyi egészségtudatos csapatuk felkelésével indult az a legújabbkori reform-mozgalom, amely azt tűzte zászlajára, hogy az embereket a túlülés béklyójából felszabadítsa. Így az ő utódaik ma, az Úr 2115-ik évének december havában hálával tekintenek vissza a száz évvel korábban élt, elszánt felkelőkre. Hiszen ők voltak azok, akik fajunkat a fizikai elsatnyulással, sőt korai pusztulással fenyegető túlüléstől megóvták, illetve a védekezés megfelelő kellékeit biztosították, valamint az életveszélyes szokás rabságából a menekülés kiútját megmutatták az emberiségnek.